Egy őszinte írás a mentorlétről, a kezdeti félelmekről és kihívásokról, arról, hogy mit tanul az, aki tanít, és arról is, hogy stresszelni fölösleges. Mindezt egy olyan rutinos szerző tollából, aki három féléven át több csoportban is ott volt, segített, tanított, és a kezdetektől végig kísérte az E-tanoda program minden lépését. Bakó Anna írását olvashatjátok.

Nyilván volt valami elképzelésem, amikor jelentkeztem az e-tanodába. Aztán persze az összes elvárásom megdőlt és kiderült, hogy a csatlakozás sokkal jobb döntés volt, mint azt valaha is hittem. Kezdetnek ott volt az, hogy korrepetálás. Nos, nyilván megjelent valami a fejemben ennek a szónak a hallatán. Azt persze legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a mentoráltam majd négyesről ötösre akar javítani matekból.

Na, igen, ha már a mateknál tartunk . . .  Nem vagyok egy matekzseni. Nem is volt tervbe véve, hogy majd matekot tanítok, de ha már ezt kérték, kissé félve ugyan, de bevállaltam. És nem bántam meg! Kicsit több rákészülést igényelt, de hosszú távon jót tett az önbizalmamnak is (főleg matekórákon) – épp ezért mindenkit bátorítanék, hogy merjen kilépni a komfortzónájából. Szóval nem volt egyszerű az elején, és sokszor komoly önvizsgálatot kellet tartanom. Ez volt az egyik első dolog, amit megtanultam: hogy ne ragaszkodjam az elvárásaimhoz. A mentoráltam mindig tudta, hogy mire van szüksége, ha elég türelmes voltam, ez mindig kiderült. Csak arra volt szükség, hogy érdeklődőnek tűnjek, amihez erőlködnöm sem kellett.

A másik, amiben rengeteget fejlődtem az e-tanodának köszönhetően, az a kreativitás. Hogyan magyarázok el valami teljesen elvont nonszensz irodalmi fogalmat úgy, hogy a mentoráltam ne veszítse el az érdeklődését, de megértse, és megtanulja az adott dolgot? És ha az első verziót nem érti, akkor hogyan mondom el másképp? Nem egyszer azon kaptam magam, hogy már több magyarázatot fogalmazok párhuzamosan. És néha mintha mindenki más nyelvet beszélne. Ezt úgy mondom, hogy két tanulócsoportban voltam benne: az egyiben én voltam, egy másik mentor és a mentorált, a másikban a mentorált meg én. Mindkét csoportban láttam elég vad dolgokat, és egészen meglepett, hogy milyen szinten el tudtunk beszélni egymás mellett. Megtörtént például, hogy a társmentorom magyarázta, hogy mi az a metafora. Szépen, ahogy kell, meghatározás, példák, de hamar kiderült, hogy a mentoráltunk számára továbbra sem világos a dolog. Ekkor jöttem én, aki elmondtam ugyanazt másképp, ami szintén nem vitt közelebb a megoldáshoz, de még szóltak is, hogy nem jól mondom. Az lett a vége, hogy ki kellett keresnünk a tankönyvből a vonatkozó szöveget, és közösen átrágni háromszor, mire egyenesbe jöttünk. Számomra a legfontosabb tanulsága ennek az esetnek az, hogy nem szabad pánikba esni (ebből a szempontból jól kezeltük a szituációt).

Minden ember másképp gondolkozik, és néha nehéz ráérezni arra a magyarázatra, amit a másik majd érteni fog. Nem szabad erőltetni a dolgokat. A legjobb, ha nem sietünk, és kényelmes tempóban haladunk. A mentoráltajim sosem stresszeltek ezen, így egy idő után én is abbahagytam. Ha úgy volt, beiktattunk egy-egy plusz órát, és idővel megismertük egymás stílusát, ami megkönnyítette a dolgokat. Ez az egyéni foglalkozás legnagyobb előnye: a személyreszabottság.

Szerző: Bakó Anna