Terka mentorunk 9. osztályos, de már tavaly is velünk etanodázott, most pedig megírta, mitől nehéz néha a tanítás, és mégis miért éri meg mindez. A cikk eredetileg a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium iskolaújságjában jelent meg.

Én tavaly kezdtem az önkéntes munkát. Pedig még nem is számolták el az órákat. Mégis megérte jelentkezni az E-tanodára. Ennek a programnak a keretei közt interneten (pontosabban egy skype-hoz hasonló programon, a Microsoft Teams-en) keresztül lehet mentorálni rászoruló gyerekeket, vagyis segíteni nekik a tanulásban. Engem leginkább a tanítás része fogott meg. Legalábbis először.

A féléves program egy októberi táborral kezdődött, ahol megismerkedhettünk a mentoráltakkal (mi mentoráljuk őket, tehát mi vagyunk a mentorok, ők a mentoráltak) Első benyomás alapján olyanoknak tűntek, mint mi. Azonban a beszédstílusuk, furcsán közvetlen viselkedésük, és a később megismert viselkedési szokásaik idegenek voltak. Mintha egy másik országból, világból, kultúrából származnának. Pedig itt élnek mellettünk. Tavaly még mondhattuk is volna, hogy Alsószentmárton a világ végén van, de idén egy csepeli iskolából is jöttek, ami nincs is messze. Egyszerre voltak olyanok, mint mi, de mégis mások. Valami természetes határ húzódott köztünk. Amit épp átlépni próbáltunk.

Magunk kerestük meg a tanulópárunkat. Nekem tavaly nem igazán sikerült jól, de így is sokat tanultam a program során. Egy velem egyidős fiút, Mátét korrepetáltam matekból. Minden óra, ami videohívásban történt, hasonlóan zajlott. Elindítottam az órát, majd vártam olyan 20 percet. (Később kiderült, hogy sokaknál van ilyen probléma, náluk ez teljesen rendben van, mások, mint mi.) Majd megérkezett a mentoráltam (Máté), én pedig megkérdeztem, hogy mit tanultak, és abból mit nem ért. Mondott két címszót, én pedig elkeztem kibarkochbázni, hogy miről is tanulhattak, és ebből, amit nem ért, azt elmondani úgy, hogy megértse. Külön nehézséget jelentett, hogy ha visszakérdeztem, hogy "érted?", azt, mondta, hogy érti, de ha megkértem, hogy oldjon meg egy feladatot, vagy ilyesmi, akkor fogalma sem volt. Egyik alkalommal 50 percig magyaráztam a négyzet területét, szóval nem igazán volt szükség túl sok tudásra. Éppen ezért idén angolból is segítek egy 6.-os lánynak, pedig hát angolból enyhén szólva nem vagyok túl jó. Talán épp ezért vállaltam - hiszen azt tanulja meg legjobban az ember, amit tanít.

Persze a nehézségeken keresztül sok tapasztalatot szereztem. Tanár szeretnék lenni - gyakorolhattam a tanítást, megtanultam, hogy sokszor hiába nem szeretnék, néha muszáj nekem irányítanom, megismertem új embereket, új helyzeteket, és egy kicsit jobban a világot.

A programtól, ami részben a KÖSZi ( a VPG-ben így hívják az iskolai közösségi szolgálatot - a szerk.) miatt jöhetett létre, rengeteget kaptam. Szóval csak annyit mondanék, hogy mindenkinek ajánlom, hogy jelentkezzen, annak is, aki nem érzi magát olyan jónak egyik tantárgyból sem, és köszi KÖSZi!

 

A cikk eredetileg a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium iskolaújságjában jelent meg.